SIKERSZTORI #14 – KOKÓ TÖRTÉNETE

Kovács András — mindenkinek csak „Kokó” — az első edzésén egyetlen gyakorlatsort sem bírt végigcsinálni. Aztán jött a testtudat, a rendszeresség és egy kinőtt ruhatár. Íme a története.

„Mostan színes golyókról álmodom…”

Sok mindenre gondol az ember, amikor egy 12 kilós vasgolyót lóbál, és tudja, hogy még vagy 30 percig nem teheti le — különben mind a hét edzőtársának 30-30 négyütemű fekvőtámasz jár. Letenni tehát nem opció.

Marad a gondolkodás: mit eszem vacsorára, mi van még edzés után. Próbálsz mindenre figyelni, csak arra ne, hogy épp egy vasgolyót lóbálsz. De a golyó egyre nehezebb, a kéz egyre ernyedtebb — és előbújnak az igazi kérdések: mi a csudát keresek én itt, és lehet-e egyáltalán 40 percig folyamatosan snatchelni?

Hogyan kerültem ide?

Én, aki a középiskolai tesiből stabilan hoztam a kettest, és bár tizennéhány évig aikidóztam, sosem voltam sportos alkat. Ahogy a harcművészet kikopott az életemből, egyre jobban megéreztem a mozgás hiányát. A végső löket: nem tudtam zihálás nélkül felmenni egy bérház második emeletére. (Lifttel ment volna — csak nem volt lift.)

Aztán olvastam egy érdekes cikket a kettlebellről, és megtetszett a koncepció: nem kell hozzá ezerféle súly meg rúd, lényegében elég a gömbsúly. Rákerestem, és az első bizalomkeltő honlapon talált címre elslattyogtam — szerencsére közel volt. Az első edzés pedig ingyen: egy próbát megér.

Az első edzés

A Szentkirályi utcai pince előtt, hallva a bentről szóló zenét, kicsit elbizonytalanodtam — de a kocka el volt vetve. Egy 1,90-es, kopasz, körszakállas pasas fogadott, a kinézethez kötött előítéletek ellenére meglepően kellemes modorral. (Igen, Csaba.) Amikor edzőruhában előjöttem, eléggé helyidegennek éreztem magam.

Csaba egy teljes edzést szánt rám, ahogy minden először érkezőre — illetve szánt volna, ha végig tudtam volna csinálni. Egyetlen gyakorlatsort sem tudtam rendesen végrehajtani: nem ment a guggolás, a fekvőtámasz, a plank. Irtózatosan gyengének éreztem magam, és azt hittem, a baj bennem van.

Elsőre csak nevettem rajta — aztán megtudtam a jelenség nevét: ezt úgy hívják, hogy az embernek nincs testtudata. Ez csak idővel és mozgással alakul ki. Csaba szerencsére sok elméletet is elmagyaráz, nekem meg fontos, hogy értsem, mi történik. Az első edzésről úgy mentem haza: ha ezt kibírtam, a többi biztosan könnyebb lesz. Nagyrészt igazam lett.

A fejlődés

Csabáék azóta is gyakran emlegetik, milyen látványos a fejlődés az első edzéshez képest — már simán hozom a többiek szintjét, és a heti kétszeri (de legfőképp rendszeres!) edzés a mozgásomon is meglátszik. Más egyenes háttal sétálni az utcán, mint összegörnyedve.

A külvilág először a sebes kezeket kérdezte (kaptam is edzőkesztyűt karácsonyra), aztán jött a „megemberesedtél”. Másfél év után én is észrevettem, hogy kinőttem a fél ruhatáram — pedig nem a testépítés volt a célom. Erős akartam lenni; pontosabban: nem akartam gyenge lenni. Az esztétikum csak következmény — de nem bánom. 🙂

A Covid alatt online edzettünk: mindenki hazavitt egy golyót, Csaba lelkesítő bejegyzései pedig sokat segítettek, hogy az általános apátiában is folytassuk — a lelki egészségnek is jót tett, hogy tovább mozogtunk. De nagy öröm volt újra bemenni a terembe a többiekhez.

Kipróbálom — első óra ingyen