Sikersztori #16 András története

Ülőmunka, kínzó hátfájás, sorra abbahagyott edzések — András történetében sokan magukra ismernek. Aztán jött a kettlebell, és vele a rendszeresség. Íme a saját szavaival.

Hosszú hónapok folyamatos hitegetése után, hogy „majd holnap elkezdem”, egy hideg novemberi napon végre ott álltam a Szentkirályi utcai pincehelyiség bejáratánál. A kihelyezett cégér szerint éppen egy kőkemény funkcionális edzőterembe készültem betenni a lábamat.

A biztonság kedvéért még egyszer megkérdeztem magamtól, hogy biztosan akarom-e mindezt — de úgy voltam vele, hogy ha ennyi idő után végre eljutottam idáig, akkor legalább nézzem meg, merre visz tovább ez az út.

Azt tudni kell, hogy a mai napig rengeteget dolgozom, főleg ülőmunkát, igazi XXI. századi ember módjára a számítógép előtt görnyedve. A helyzeten az sem segített, hogy sokszor állva dolgoztam: az állandó, kínzó hátfájás, a rossz tartás és a mozgáshiányból adódó alacsony energiaszint mind ellenem dolgoztak — sajnos az élet minden területén.

Kipróbáltam több sportot is. Eljártam futni — pár hét után abbahagytam. Elmentem kondizni — pár hét után abbahagytam azt is. Ha az ember sokat dolgozik és mentálisan folyamatosan le van terhelve, a nap vége felé egyre nehezebben hoz döntéseket. Így sokszor képtelen voltam levonszolni magam az edzésre; és ha le is jutottam, ott is csak kíméltem magam — hiszen „hosszú és kemény nap” volt mögöttem…

Mivel korábban edzettem személyi edzővel, tudtam, hogy a külső kényszer megoldás lehet. Elkezdtem keresni azt a mozgásformát, aminél elég csak megjelennem, hogy aztán gondolkodás nélkül ledaráljam az edzést — és ami mellett erősödöm, jobban nézek ki, és a kondim is feljön annyira, hogy egy pesti bérház harmadik emeletére légszomj és 200-as pulzus nélkül felérjek.

Így találtam rá a kettlebellre — és Csabiékra

Az első két hónap az alapok megtanulásáról szólt. Azt hittem, egyszerűen bedobnak a csoportos edzésbe a többiek közé (akik adott esetben évek óta tolják a golyózást), de Csabi ehelyett félreállított, megmutatta a gyakorlatok helyes kivitelét, és be is gyakoroltatta velem, hogy biztosan rögzüljön. A kettlebellnél ugyanis borzasztóan fontos a pontos technika: könnyű hónapokra kidőlni egy gerincsérv miatt.

Az izgalmas rész és a valódi sikerélmények csak ezután kezdődtek — miután elértem azt a szintet, hogy beálljak edzeni a többiek közé. Azóta is folyamatosan csinálom, kisebb-nagyobb kihagyásokkal, és ezeket vettem észre magamon:

• Rendszeresség. Amikor nem úszok el a munkával, tartani tudom a heti két-három edzést. Ma már hiányzik, ha nem jutok le a terembe — életemben talán először ugyanolyan fontos a mozgás és az egészségem, mint a munkám.
• Több energia. Érezhetően magasabb az általános energiaszintem, főleg ha hetente legalább háromszor edzek — és ez a produktivitásomon is meglátszik.
• Jobb tartás, kevesebb fájdalom. Ha rendszeresen edzek, elmúlik az állandó hátfájásom; ma már nemcsak a harmadik emeletre érek fel, de egy szigetkör lefutása sem gond.
• Közösség. Olyan helyre találtam, ahová szívesen megyek. Csabi, Nóri és Attila stílusa és humora garancia arra, hogy egy kőkemény edzés után is jókedvűen lépj ki a teremből.

És ami a legjobb: edzésnapokon csak egyetlen döntést kell meghoznom — hogy levonszolom magam a terembe. Onnantól Csabiék gondoskodnak a többiről; nekem csak be kell állnom a sorba, és lenyomni azt, amit le kell.

Jelentkezem az első órára